Szomorúan egyedül hagyva..

Szomorúan egyedül hagyva utamon csak ballagok,

Fájdalmas és rossz érzéseimről simán csak hallgatok,

Senki sem látja , hogy nincs rendben valami,

Egyáltalán érdeklek én bárkit? Hüm Valakit?

Megyek és vissza sem nézek soha többé,

Átváltozok egy egyszerű szürke kis köddé,

Amin bárki átlát, amit bárki bánthat,

Engem úgyis mindenki, csakis hátba támad.

Hosszú út áll előttem, de megtalálom a célom,

Hogy leállítsam a kutatást? Én azt nem bírom.

Baktatok tovább és remélem, hogy meglellek,

Gyönyörű boldogsága az én kis szívemnek

Messze vagy tőlem tapasztalom minden percben,

Elindulni most egyedül még nincs semmi merszem.

Kicsit erősödök, összeszedem magam végre,

Majd szomorúan felnézek egy kérdéssel az égre,

Válaszoljon csillag, bolygó nap vagy bárki,

Hogy kicsimet megtaláljam, merre kell járni?

Hol van az út, ami egyenesen hozzá vezet?

Hol hallhatom hangját, hol épp sírva nevet?

(Veszélyes út az haver, hosszú lenne neked)

Te ismered a járást? Azonnal mondd el nekem.

Edzek még egy kicsit, és indulok is rögtön,

Valahol úgyis megtalállak e kicsike Földön.

Azután kezeidet sosem eresztem el halálomig,

Mert, ha te mész el előbb.. fogom sírban is.

(És ha már nem érzi irántad azt amit rég?

 Már lassan te még ez sem vagy: emlék.)

Hogy mi? Kezd felejteni az én drágaságom?

Nem, ez NEM LEHET ez most tuti csak álom.

Mindjárt fel is kelek, és felhívlak, nyugtass meg,

De akárhogy csipkedem magam nem ébredek fel.

Igen már alig emlékszel rám én kis szerelmem,

Ha ez így van, tovább kell nekem hamar lépnem.

Csak egy pont, csak egy kés, egy bazi nagy vágás

S aztán csupán csak egy örökre életre viszontlátás.

Nekem mindössze ennyit kellene majd tenni,

Hogy ne kelljen egy életen át sírva szenvedni.

Ha Te engem most elhagysz, egy vágás az egész

Aztán nem bánom, hogy tovább merre mész.

Mert én már úgysem érzek, semmit sem tudok,

A halálba szüntelen csak megállás nélkül futok

Ömlik gyönyörű piros vérem, csak állva nézem,

Csak tűröm, ahogy simán nyakamnál elvérzek.

Jobb nekem eszméletlen még a sírba is odalent,

Mint éljek mindennap megtört szívvel sírva idefent.

Majd ha talán néha mégis eszedbe jutok régről,

Emlékezz meg kérlek, minden egyes szépről.

Emlékezz meg rólam, hogy nem rég még én is voltam,

És most is vagyok, csak máshol, valahol lent a porban.

Kívánok új barátoddal nektek minden szépet és jót

Majd nosztalgiázz december hatról, milyen is volt.

Ha eltűnsz az az én életemből végleg örökre,

Itt hagyom versem emléknek, ha kell akár örökbe..

Farkas Péter